Búcsú Prof. Dr. Oláh Évától

2019. április 12, Péntek

A húsleves illata - Emlékezés
Kint süt a nap és csend van, a madarak hangját hallgatva mégis a várakozással és reménnyel teli csend zaja járta át a kórtermet. Húslevest főzött nekem, mert tudta, hogy szomorú vagyok, mert tudta, hogy mit jelent egy édesanyának, ha a gyermeke kórházban van, mert segíteni akart. Kis edényben, főtt hússal, zöldséggel vasárnapi ebédet varázsolt a kórterembe. A húslevesben erő volt, szeretet volt, egy érző ember és barát lelke volt. Meglepett, zavarban voltam. Apró termete tekintélyt parancsolóan hatott rám. Nem volt mit tenni, s bár egy falatot sem tudtam enni abban a néhány napban, azt mondta, addig nem megy el, amíg nem eszek néhány kanállal. Mit volt mit tenni, kanalaztam, közben potyogtak a könnyeim a meghatódottságtól, s talán az alvatlanságtól, az aggodalomtól, a kimerültségtől. Nem akart vigasztalni, csak ült mellettem és beszélt hozzám és ez akkor több volt, mint bármi, amit kaphattam volna. Akkor ott nem professzor volt, hanem valaki, akire mindig lehet számítani, aki tudja, hogy vannak helyzetek, amikor gyógyítani szavakkal, tettekkel is lehet. Tudta, hogy olykor ez a minden lehet. Nekem akkor a mindent adta, az őszinte szavak mellett a reményt, hogy van erőm végigcsinálni.
Jönnek belőlem az érzések, és míg ütöm a billentyűket potyognak a könnyeim, a kutya fáját. Egyre jobban, tele emlékekkel, ordító hiánnyal, mégis valami megtisztító erővel. Gondoskodó lelke volt, figyelme mindig a gyermekek arcát, a másik ember arcát, tekintetét fürkészte. Mosolya mögött mindig érződött valami megbízható ismeret, tudás, valami, amire egy szülőnek, egy anyának szüksége van, ha gyermekorvossal van dolga. Már pedig van dolgunk. Kinek így, kinek úgy.
Szerencsés módon édesanyám és édesapám révén megadatott, hogy közelről is megtapasztaljam gyermekkoromban az orvosi szakma csínját-bínját, az egyén alkalmasságát ezen a pályán, ….sokszor vitt be gyermekorvos édesanyám magával, csodáltam, tiszteltem őt és én voltam a legbüszkébb gyermek, hiszen az én anyukám gyermekeket gyógyít. Volt időszak, amikor vágytam, hogy gyógyíthassak, csodálatos és egyben az egyik legnehezebb szakmának tűnt akkor is és ma is gyermekorvosnak lenni.
Könnyeimmel küszködök, szeretném elfojtani, de valahogy nem megy most. Újabb emlék tör elő, magam sem tudom, miért éppen ez.
Emlékszem, hogy idén húsz éves egyesületünk oszlopos tagjaként milyen sokszor lendített át nehéz helyzeteken bíztatva, mosolyogva, egy-egy kedves simogatással megnyugtatva. Egyik rendezvényünk vendége volt… emlékszem ősz volt és hideg és Évike nagyon készült rá. Az este hat órakor kezdődő program előtt két órával csörgött a telefonom, csak azért hívott, hogy megnyugtasson, jön, bár Gézával (férje) éppen a baleseti sebészeten vannak. Alig tudtam megszólalni, aggódó hangomat hallva nyugtatgatott, igazából jól van, csak elcsúszott és épp most gipszelik a karját. Elgondolkodtam…, meg is kérdeztem, biztos, hogy el tud jönni.
„Persze, nem olyan nagy probléma ez, a lényeg, hogy járni tudok-mondta.” Mai napig őrzöm azt a fotót, ahol frissen gipszelt kézzel mosolyogva ül a hallgatóság előtt. Eljött, mert tisztelte az Embert, igen, nagybetűvel, az Embert, a másik egyént, így a hallgatóságot, a tanítványait, a kollegáit, tisztelte a munkáját. Tudományos és egyéb titulusai mellett igazán tudott nő és feleség lenni.
Oláh Éva professzor gyermekorvos volt, ízig-vérig ember és nő, feleség és édesanya. A Debreceni Gyermekklinika neve összeforrt vele, számomra összeforrt a húslevesének illatával, ízével. Egy megemlékezés nem kötelező, hogy írásban fogalmazódjék meg, mégis jól esett könnyeim közepette emlékezni, jól esett az értékeket, az egymás iránti tiszteletet, figyelmet, szakmaiságot és az emberséget, az emberi méltóság tiszteletét és a mosolyát.
Évike, a húslevesed tele megannyi finomsággal ugyan elfogyott, de az illatában, az ízében mindig ott maradsz nekem, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül.